Az első találkozás
Kristálytisztán emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Csütörtök volt. Kora tavasz - Húsvét után nem sokkal.
Elmúlt már hét óra is, amikor Diával befejeztük az olasz órát.
Ott álldogáltam, a radiátor mellett, melengettem a lábam, és bámultam kifelé az ablakon, ahogy az elmúlt pár hónapban mindig. Balra a Földtani Intézet, jobbra a Hungária körút.
Jó pár hónapja laktam már egyedül.
A saját lakásnak vannak előnyei és hátrányai is. Az előny nyilvánvalóan az, hogy nem kell senkihez alkalmazkodnod, akkor takarítasz, amikor akarsz, és bárkit felvihetsz, ha éppen úgy tartja kedved.
A hátrány?
Nincs, akihez szólhatnál.
A telefon, az e-mail vagy a chat nem ugyanaz. Nem nézel bele egy hús-vér ember szemébe, nem érintheted meg. Hiába látod, olvasod a sorait - a digitális technika nem adja vissza az emberi érintés, közelség nyújtotta élményt.
Kellett mégis valami, amivel elfoglalhattam magam. Valami, ami nem fizikai - mint az olvasás, az üvegfestészet, vagy a rendrakás. Az éjszakai város tanulmányozása tökéletes választásnak bizonyult.
Mégsem ez volt az esti program.
Őt vártam.
Dia már az előtérben állt, öltözködött.
- Nálad van a paprika spray? - kérdeztem tőle.
Mindig megkérdeztem. A leányzó meg mindig igennel válaszolt. Rituálé volt ez, akárcsak az olasz házik. Egyikről sem feledkeztünk meg soha.
- Csörög a telefonod.
Tényleg csörgött. Ő keresett.
- Mikor érkezel? - sóhajtottam a telefonba.
- Nagyon későn végeztem. Lenne kedved átjönni? Csinálok meleg szendvicset.
- Rendben. Összepakolom a holmim és indulok. - Hogy is állhatnék ellen egy ilyen ajánlatnak?
Dia megvárt. Együtt indultunk a villamos felé. Függetlenül attól, mit mutatott a naptár, még hideg volt az este - siettünk is, ahogy csak bírtunk.
- Nála alszol ma?
- Nála.
Nem szóltunk többet.
A villamosnál aztán elváltunk. Ő felszállt a 173-as buszra, én meg indultam a Stadionok felé. Tudtam, hogy este felé már ritkábban jár a metró, fáztam is, éhes is voltam, de leginkább Őt akartam látni.
Akkor már két napja nem találkoztunk. Igaz, minden nap beszéltünk - de ez nekem kevés volt.
Nem találkozunk minden nap - így szólt az egyezség, és én igyekeztem ehhez tartani magam, még akkor is, ha ez számomra elképzelhetetlen nehézséget okozott. Korábban együtt éltünk, a kertvárosban. Egy nyár végi napon azonban elköltöztem - akkor azt hittem, örökre.
Most mégis hozzá indultam, ki a kertvárosba, ami három átszállás, és egy óra utazás, hiszen este van, hideg van, mindenki igyekszik haza.
Kint, a város szélén más a levegő. Az ég kékebb. Látni a csillagokat. Az emberek a házaikban, családi körben költik el a vacsorát.
Az utcák kihaltak - ám mégsem félelmetesek. Az ablakok nélkülözik a belvárosban oly megszokott vastag rácsot.
Ide nem jön senki. Ez nem az a környék.
Aznap este, félúton lemerült az mp3-lejátszóm. Semmi mást nem hallottam, csak a saját csizmám sarkát, ahogy kopog, néha megcsúszik a járdán.
Semmi mást... kivéve a halkan osonó lépteket mögöttem. Megfordultam.
Senki emberfia nem volt az utcán.
Indultam tovább.
Újra hallottam a lépteket.
Leraktam a sporttáskám a földre, készen arra, hogy akárki is követ, hozzávágom.
A kerítés árnyékából ekkor kivált egy aprócska teremtmény, és farok-csóválva megállt előttem.
Nagy szemű, oroszlánsörényű kiskutya nézett fel rám reménykedve.
- Nohát, te ki vagy? - mosolyogtam rá.
Közelebb jött.
Lehajoltam, megsimogattam.
Hozzám dörgölőzött.
- Hol a gazdád?
Farokcsóválás.
- Nem vihetlek haza - mondtam neki, és ez igaz is volt. Nem volt hova haza vinnem. A bérelt lakásomba nem vihettem, hozzá pedig pláne nem. Felvettem a táskám is indultam tovább.
Ő már várt: a nyitott terasz ajtónál álldogált, onnét nézte, ahogy megérkezem. A kerten át egyenesen a teraszra mentem. Megöleltük egymást.
- Nocsak, vendéget is hoztál? - mosolygott rám.
Lenéztem a lábam mellé. A sporttáska mellett ott ült az utcán látott kiskutya. Nézett minket és csóválta a farkát.
- Nem hoztam... jött magától...
- Szerintem éhes.
Bement a konyhába.
Míg kutyaeledel után vadászott, volt alkalmam alaposan szemügyre venni a hívatlan vendéget. A palota pincsi - "kitudjamégmi" - keverék hatalmas bogárszemeket, a hátán és lábain rókaszínű, hastájékon és a mancsain fehér bundát viselt. A fehér-rézvörös bunda a mellkasán megnőtt, szabályos oroszlánsörényt alkotva. A teste hosszúkás, a lábai rövidek, ám izmosak. Az orra szabályos, inkább tacskó, mint vasalóval arcba tolt pincsiorr. Egy szépség.
Ő persze tökéletesen tisztában volt ezzel: nem véletlenül bűvölt - valljuk be, nem is volt hatástalan rám.
Közben a vendéglátóm is megérkezett, a húsvéti sonka maradékával, meg egy tálka vízzel. A kis oroszlán rávetette magát az ételre, hozzá nagy kortyokban nyeldeste a vizet. Éhesnek, szomjasnak, elcsigázottnak tűnt.
Ennek ellenére elhatároztuk, hogy megkeressük a gazdáját. Biztosan itt van a környéken. Biztosan kétségbeesve keresi az elveszett házi kedvencet.
Karjaimba vettem a kutyát. A párom is öltözködni kezdett. Kimentünk a hideg estébe. Késő volt, csak a kutyát sétáltatók tartottak haza felé a parkból. Mindenkit megállítottunk. Mindenki megcsodálta, mennyire szép és senki sem ismerte, sosem látták a környéken.
Bejártuk a szomszédos utcákat, a gazdának nyomát sem találtuk.
Haza mentünk. A kutya elheveredett a szőnyegen, fejét a mancsaira hajtotta. Minket figyelt.
Mi meg őt.
- Mihez kezdjünk vele? - kérdezte a kedves.
- Nem tarthatjuk meg, ez egyértelmű. - sóhajtottam.
Hallgattunk. A rőt bundájú vendéget néztük. Meseszépnek találtam, már akkor.
Végig néztük az elveszett kutyákat hirdető összes weboldalt. Ő sehol nem szerepelt. Senkinek sem hiányzott. Számomra ez furcsa és elképzelhetetlen volt. Este, zuhanyzás közben is ezen agyaltam. Az emberi természeten.
- Viki, gyere ki. - hallottam hirtelen a nevem.
Kikászálódtam a kádból, magamra tekertem egy törölközőt. Elindultam kifelé. Megtorpantam. A fürdőszoba küszöbén nagyobbacska vértócsa terjengett. A kutya minket nézett. Nagyon bánatosnak tűnt.
- Beteg. Nagyon beteg... - csuklott el a hangom.
- Vigyük el az ügyeletre.
Nem beszéltünk többet. Öltöztünk, és rohantunk. Nem tudtuk, milyen állapotban van, de átmeneti gazdaként kötelességünknek éreztük, hogy segítsünk rajta.
Kemény napok és egy végleges döntés
Aznap este, miközben az ügyeleten várakoztunk, még nem sejtettük, hogy a sorsunk voltaképpen már abban a pillanatban megpecsételődött, amikor az utcán megálltam, és megsimogattam egy bogárszemű kis kutyát.
Aznap este még nem tudtam, hogy a Hungária Körúton, a kicsi lakásomban soha többé nem alszom...
A kutyusról kiderült, hogy hólyag hurutja van, az egyik veséje pedig kicsit nagyobb, mint kellene. Ám megfelelő gyógyszeres kezeléssel makkegészséges lehet.
- Ha már a gazdáját nem találtuk meg, keresünk neki egyet.
- Mindenképpen.
Ez volt a megállapodás.
A logikus döntés.
Felnőttek voltunk, ismertük egymást, a körülményeinket, és a munkánkat... nos azt is, igen. Biztosak voltunk benne, hogy teljesen alkalmatlanok vagyunk arra, hogy kutyát neveljünk. Reggel elmegyünk dolgozni, este haza keveredünk, ő addig egyedül lesz, összevizeli a lakást, szétrágja a bútorokat - de legfőképpen szomorú lesz. Mi pedig nem mehetünk oda és akkor, amikor akarunk, mert mindent előre le kell szervezni, nem élhetjük az eddigi, leginkább magunknak szentelt életünket. Talán ez utóbbi volt a legerősebb indok. Az ok, amiért ragaszkodtunk ahhoz, hogy Odinak gazdát találjunk - valakit, aki többet lehet vele, és többet tehet érte, mint mi.
Igen, nevet is adtunk neki. Még aznap este.
Végig próbáltuk a kedvenc futballcsapatunk akkori teljes keretét, a kutya végül az Oddo (későbbi becézett verziója: Odi) névre kapta fel a fejét.
- Nem hiszem el... nem hiszem el, hogy egy olyan pocsék játékos nevére hallgat, mint Oddo, komolyan... legyen vezetékneve is... tudod, hogy megfelelően ellensúlyozza... legyen Van Basten.
A Milan legendája... az első kedvenc játékosom...
A kedves bele ment. Ismer már ezer éve, pontosan tudja, hogy vannak olyan dolgok, amelyeken nem érdemes velem vitatkoznia. Ilyen volt a kutya neve is.
Odi, kezdetben - a betegségének köszönhetően - nem egyszer ejtett minket kétségbe. Haza mentünk, kutyapisi mindenütt - a kutyapelenkán természetesen nem. Ám legalább következetes volt: mindig a teraszajtó elé pisilt, mutatván, hogy őkutyasága ki akart menni, csak az a fránya ajtó...
Ekkor már körülbelül két hete volt nálunk, a gazdája nem került elő, igaz, más sem nagyon törte magát, hogy gondját viselje a világ legszebb kiskutyájának.
Mi nem vagyunk rá képesek - tudtuk nagyon jól.
Az állandó kutyapisi szagtól kikészült az orrunk, a nyálkahártyánk... fáradtak voltunk és ingerültek - bár, most utólag már bevallhatom, az ingerültség leginkább a bizonytalanságunkból fakadt. Eddig csak ketten voltunk, éppen újra együtt, egy rövidke mosolyszünet után - nem akartuk kutyatulajdonosok lenni. Sem testünk, sem lelkünk nem kívánta, hogy saját magunkon kívül még gondoskodjunk valakiről.
Pokolian kemény napok voltak ezek.
Akkor már két hete nem jártam a lakásomban, csak átutazó félben, ruhákért ugrottam be, és ott tartottuk Diával az olasz órákat. Ám este jöttem át a másik lakásba, mert ott meg várt egy fiú, akit szeretek, és egy kiskutya, akiről gondoskodnom kellett.
Egyik este, a sokadik kutyapisis hazaérkezés után a kedves kiborult. Én is kiborultam.
- Én nem bírok így élni, ebben a szagban, kutyaszőrben. - kétségbe volt esve, ahogy jómagam is.
- Akkor mégis mit csináljunk? Nem sikerült gazdát találni neki.
- Vigyük el a Noé Állatotthonba... ott nem altatnak...
- Rendben.
Megállapodtunk, ahogy mindig: veszekedés nélkül. A Noé, igen... ez lesz a legjobb megoldás. Hiszen Odi gyönyörű, intelligens. Ki tudna neki ellenállni?
Egy embert természetesen azonnal tudtam volna mondani. Esetleg kettőt Az előző gazdáit, akik sorsára hagyták a város szélén, hagyták, hogy betegen kóboroljon. Hagyták volna, hogy meghaljon.
Ott ültem a nappaliban, bámultam a fehér falakat, meg a nagy, színes festményt a falon. Odakint a sötét éjszakát.
Próbáltam győzködni magam, hogy igen, az általunk, és sok más által preferált menhely lesz Odi számára a tökéletes megoldás.
A kis oroszlán - egyelőre gyanútlanul - a szőnyegen heverészett, a mancsát tisztogatva. Néha, csak a szeme sarkából felnézett rám.
Tudta, hogy róla van szó, és talán tudta azt is, hogy el kell mennie tőlünk, és én emiatt vagyok szomorú.
Nem tarthatjuk meg.
Ő egy menhelyre költözik, és másnap már én is a lakásomban alszom, és este megint ugyanaz lesz a program, mint az Odi előtti időkben.
Azt pontosan tudtam, mi lesz velem, mi lesz velünk. Ám, hogy Odival mi lesz - azt sajnos nem. A gondolattól, hogy nem tudom, mi történik majd vele, - ki lesz a gazdája, és hol él majd - elszorult a szívem.
Jeges félelem áradt szét az ereimben.
Odahívtam magamhoz, az ölembe vettem.
Magamhoz szorítottam, és simogatni kezdtem a selymes bundáját. Hozzám bújt, megnyalta az arcom.
Hullani kezdtek a könnyeim.
Egy darabig csak kettesben voltunk, ám nem telt bele fél óra sem, a párom is csatlakozott hozzánk - könnyben ázó arccal.
Hozott egy üveg pálinkát, meg két poharat. Töltött mindkettőnknek.
Koccintottunk.
Töltött még egyet, aztán egy harmadikat is.
- Én nem bírom odaadni senkinek - zokogtam egyre hangosabban, nagyjából egy pár hónapos csecsemő hangerejével.
- Én sem - hüppögte ő.
- Ha reggel vállalom, hogy megsétáltatom... és ugye van kutyapelenka is... akkor talán kibírja estig, és nem pisil be...
- Ha teljesen meggyógyul a hólyaghurutból, lehet, hogy egyáltalán nem lesznek ilyen problémák.
Letöröltük a könnyeinket.
- Tudom, hogy nem kelhetünk útra, amikor csak akarunk, ha most úgy döntünk, megtartjuk. Olvastam viszont kutyapanzióról, meg kutyanapköziről is... - mondta ő nekem.
Odi átmászott az ölébe. Tovább simogattam a hátát.
- Talán napközben lehetne ott.
- Lehetne igen. Holnap körülnézek, keresek néhányat.
- Fekhelyre is szüksége lesz... és egyáltalán... mit eszik.
- Ki kell tapasztalnunk - tűnődtem hangosan.
Egymásra néztünk.
- Akkor megtartjuk? - kérdeztem halkan.
- Megtartjuk - felelte ő.
Koccintottunk.
- Családtag vagy - dünnyögtem Odi fülébe. - A mi kis zseboroszlánunk...
Utószó
Amikor ezeket a sorokat írom, Odi épp a lábaim mellett fekszik.
Horkol.
Hangosan.
Bűntársa, Gracie - Graciela - Van Basten, palotapincsi-tacskó-"brazil szappanopera-színésznő"-keverék a saját helyén, szétvetett lábakkal alszik.
Odi, aki egészen addig terrorizálta a ház népét (öreg nénitől, kisgyermeken át a néha raplis természetű szomszédasszonyig), amíg el nem végzett két tanfolyamot a legjobb kutyaiskolában, amit ismerek; megházasodott.
Méteres szempillájú, "dél-amerikai szappanopera-színésznő" - arája idén januárban csatlakozott a falkánkhoz.
Ám ez már egy másik történet.
(örökbefogadónk írta)
Comments